Ne hagyd,
Uram, hogy megtudjam,
az idő hová is tart,
volt-e valami start,
vagy ahogy lenni kéne,
sejteni, hogy hol a vége?


Engedd
hinnem, hogy örök a forgás
a világ csikorgó sarkain,
mégsem nagy még a rontás,
s a sok Ábel között
még kevés a Káin!


Ne hagyd,
Uram,hogy megunjam
a hosszú vándorlásokat
az ismerős számlapon.
Én bízni tanítok másokat,
az ítélkezést rád hagyom.


Engedd
hinnem, hogy inasod vagyok,
aki mestere udvarát
naponta körbefutja,
s nem ágál, mint unt barát
mondván, nem visz arra útja.


Ne hagyd,
Uram, hogy úgy véljem,
-mint fénylő üvegen a lepke,
a túloldaltól elkábítva-
hiába is epekedne,
csak a tiéd a hátlap titka!


Engedd
hinnem, mégis érdemes
az űrnek kissé hanyatt dőlve
vonszolni egyre csak előre
fényed nélkül azonnal
semmivé foszló árnyékomat...

(Zodiákus, 2008)