Mint egy vén rozzant ladik van, hogy megfeneklik az idő,
és ránk telepszik a múlt, fájó emlékeink fölénk nő,
mint hajszában feltüzelt vadász mely trófeára éhes,
ha megpihenünk kíméletlen lecsap, gyanútlan lelkünkbe tépdes.

Hétköznapi életünk örök vesszőfutás amíg szüntelen menekülünk,
rohanásunk közepette nem árthat úgy nekünk,
fáradt kiégett utunkon ám ha egy kicsit is megpihenünk,
árnyaink ránk találnak, akaratlan is vissza emlékezünk.

Árnyaink a múltból vissza vissza járnak,
hívatlan vendégként gyakran ajtónkban állnak,
menekvés helyett meg kell tanulni ezzel együtt élnünk,
vagy idővel az őrület groteszk vigyorával kell majd szembe néznünk.

Budapest. 2006.03.01.