Elrabolt tőlem a terrorizmus,
Más szóval a vörös kommunizmus.
Nem kérdés, elveszítettelek.
Úgy véltem, elfelejtettelek.

Mert meg sem ismerhettelek,
Ősömnek így tekinthettelek?
Kiváltképpen bántott az a tudat,
Hogy régi mese Téged nem kutat.

Már tudom, nem ellened volt, mi történt,
Fájdalomnak tudható be, nem önként.
Amiről nem beszélünk nem is létezik,
Így a világ bajainkkal nem kérkedhetik.

Aztán előkerült az a kép,
Melyen atyai arcod még él.
Birtokomba jutott a portré,
Amely korábban volt egy holté.

Drága jó nagyanyám hagyta még rám,
Ki már azóta a fellegekben jár.
S láss csodát, mikor a hiány rám nehezedett
A kép pontosan akkor megelevenedett.

Ha képedre pillantok, egyszer szigorúan egyszer örömmel nézel,
Azt kell hinnem nagyapám, a síron túl is figyelsz és irántam érzel.
Ha képkeretedből rám simul mosolyod
Érzelmeim patakja Veled gomolyog.

De ha szigorúan vakítasz rám,
Pirulva, bújva sütöm le pillám.
Egyedül azt kérem ó Atyám,
Csak egy pillanatig legyen büszke rám.

2011. október 24.