Elsimulva bársonyfüvön
nézek sápadt holdvilágot
szemembe a sárga fénye
bevilágít sok emléket

Kezemmel a zöldet érem
ajkammal a száz csók ízét
melyek rámtaláltak csendben
halvány emlékeim hevében

Rád gondolok
rád és rád
hol lehetsz most
kit ölelsz át?

Túlvagyok a fájdalmakon
csalódáson, sírásokon
átléptem a szorítást
mely alkalmanként belémvájt

Bánni sem bánok
és vágy sincs
már bennem
azokért, kiket
karoltam egykoron
szívem és lelkem
összes melegével

Merengeni nem bűn
kóstolgatni sorban
oly ízeket-érzeteket
mik messzetűntek korban

Évtizedek távlatából
hallom most is hangját
egyetlen férfi volt
ki sohasem kopott
miért ez élőkép
mely halványulni átall?
a halál bizony képes
megtartani vállal
afféle miliőt
mit testileg
kilökött.

Hozzámkúszik szendén
átitatva elmém
ifjúkori lázzal
telítődve tenném
azt, amit akkor féltem
rázúdítni arra
aki velem nyugszik és
velem kél napra.

Csókját temettem
vele együtt tettem
de
íze szárnyra kélt
érintése pára lett
szavából nőtt ki a fű
nevetése lett a holdvilág
szeme nappá vált
haja beteríti arcom
levegőként örökké
a jelenben harcol
minden légvételben
velem van

talán... énértem.