(Marikának, 2006. Január 7-én, szombaton.)

Csak 16 éves volt, amikor megszülettem,
Mikor kisgyermekként sorsára telepedtem.
Sokszor tette meg velem otthonom
S a Nagymamám lakása között az utat,
Sose panaszkodott emiatt!
Kedves volt hozzám, ápolt, dédelgetett.
Mikor Édesanyám nem volt mellettem,
Anyámként védelmezett.
Pesten, a kórházban, sokszor járt nálam.
Milyen magányos voltam esténként az ágyban!
Ilyenkor mindig az ablak elé álltam,
A csillagokat, s a kórház udvarán pislákoló
Sok-sok neon-fényt csodáltam!
Hallgattam az éjszakai csöndben elsuhanó villamos
Halk, távolból érkező csilingelését,
Nehezen viseltem a kórházi ágy, gyógyító bilincsét!
S ahogy feküdtem a Gyermekkórházban,
Haza vágytam, nagy volt a honvágyam!
Ott operálták meg görcsbe szorult bal kezemet a műtőben,
Marika hétköznaponként is megjelent mellettem!
S amikor állapotom fordult végre jobbra,
Begipszelt kezemmel cipelt Mezőtúrra!
Most itt ülök emlékektől zsúfolva! –
Hány nyarat s hány telet vendégeskedtem Karkhalomba!
Hiányzik a fiatal Marika, a belőle áradó önzetlen szeretet,
Amelyben a kisfiú akkor részesedett!
Hányszor jött ki velem a tanyasi vasútállomásra,
Ha a családom után elfogott a hazaindulási vágy, kínzó szorongása!
Ilyenkor elnéztem, hogy az állomásról a vonat, hogy gördül ki,
Mégse kellett az arcomnak könnyekre görbülni!
Hányszor tette meg velem a kisvonaton az utat,
Mely Nyíregyháza központjából Dombrád felé haladt!
Élveztem, ahogy a különféle kirakatok előtt suhant a vonat,
Elbűvölt, ahogy vagonokat tükrözött a napfényes kirakat!
Hányszor vártunk Szajolba a vonatcsatlakozásra,
Mikor Mezőtúrról vitt tanyasi házukba.
Férjhez menés előtt díszpárnát hímzett,
Közös boldogságuk volt a párnába varrt címzett!
Komoly szidással sose fenyített.
Elég volt, ha rám szólt, rögtön értettem:
\'Most valami rosszat cselekedtem!\'
Mit írjak még? – Hogy eltűnt a gyermekkor?
Hogy hiányzik Marika, a régmúltból?
Tudom, ha olvassa e verset, majd azt mondja:
\'Ne hiányozzak, itt is van telefon, itt vagyok!\'
Örökre eltűntek a tegnapok!