Mint víz a partot,
mint csend a hangod,
mint felhők az eget,
én téged úgy öleltelek.

Nyomot hagytál bennem,
mint víz a tűzben,
mint szivárvány az égen,
lelkembe festetted szépen.

Édes álmaid, mint szűz hó,
végtelen hegyek ormain leolvadó,
csendes patak partján odafenn,
hol ember fia még nem járhatott sohasem.

Mint lábnyomok a homokban,
mint hópelyhek tánca az ablakban,
mint lenyugvó nap szikrái a tavakban,
egy pillanatra rabod maradtam.

Most reszketek mint az őszi szélben táncoló falevél,
mint gyermekét ringató anya ki fél,
ki tudja nélküle talán hiába él,
rettegek, hogy egyszer mindez véget ér.

Nélküled félek, szeretlek drága Krisztinám,
ilyenkor kell, hogy szerelmed terítsd rám,
adj menedéket lelkednek pazar birtokán,
mosolyogj, tündöklő fényeddel ragyogj rám.

És lásd! Lelkemnek fagyos óceánba süllyedt városát,
évezredek óta elfeledett szótlan világában a csodát.
Hol a te jóságodtól olvad a jég,
elszaladnak a felhők és felderül az ég.

Sötét világ romjain hol felvirrad most a fény,
elbűvölő tekinteted ragyog lelkemnek kék egén.
A szunnyadó holdat a nap fénye váltja fel,
lelkeddel szólsz igazat hozzám, ölelj hát ölelj.

Nyomot hagytál rajtam mint víz a sziklán,
melyből patak serken s mint a villám,
zuhatagként borul le a hegy oldalán,
mint víz a sziklát, ölelj át egyetlen Krisztinám.

Csendben zenélsz bennem mint éjszakai nádasban,
ciripelő tücskök nászába szűrődő lassan,
csobogó víz lágy hullámainak harmóniája,
ahogyan a nyári szellő lassan dobálja.

Zenélsz bennem mint madárcsicsergés hajnalban,
lágy ködfelhőbe burkolódzó erdő álmatlan,
kicsiny kis szunnyadó mezején,
haragos zöld dús füvet csipegető fecském.

Érthető hát miért félek, mit remélek,
csak ölellek téged, el nem engednélek míg élek.
Hiszen mindez a jó te vagy nekem,
így ahogyan vagy te vagy a mindenem.

Budapest. 2004.12.25.