Szolgáljon intő példaként, lám mit is tehet,
a szeretet hiánya lássuk hová is vezet,
milyen hatással vagyunk mind sorsára,
hiába próbáljuk ráfogni bárki másra.

Mi tettük ezt és nem ő választotta,
szívét a magány lelkét a düh lassan elárasztotta,
csak fortyogott vált belőle lassan az ördög maga,
hiába kiabálna magába fojtva minden szava.

Csak kínozza de, hogyan is lett ő szörnyeteggé,
ahhoz, hogy lássuk nem néztünk a dolgok mélyére eléggé.
Utaznunk kell kicsit az időben, hogy megértsük végre,
mi tettük ilyenné nem más és nem lucifer vére.

Csupán mi emberek kikre a legjobban számított,
mi hagytuk magára, mi voltunk ki ámított.
Maga az emberiség önnön léte viselte meg őt ennyire,
vér szerinti szülei voltak kegyetlenek, de még mennyire.

Mikor még meg sem született húsz évvel ezelőtt,
anyja és apja szegte mit ígért egymásnak az oltár előtt.
Kár volna hibást keresni mindketten vétettek,
ellenségei maguk voltak a boldog életnek.

Nap mint nap köztük örökös háború dúlt,
egy napon a férfi hazatérve ittas és feldúlt.
Gyenge elméjében valami egy pillanat alatt megszakad,
és olyat tesz mit bánni fog, amit nem szabad.

Mire rádöbbent már késő volt számukra,
égő tüzes poklot szabadított kicsiny házukra.
Minden a lángok martaléka néhány perc alatt,
csak por és hamu más semmi nem maradt.

Csupán egyetlen gyermek ki csak 2 éves volt,
csak ő élte túl, mikor rá találtak a pincében guggolt.
Apja zárta be őt talán, hogy büntesse érte,
amiért anyja oly sok figyelmét, törődését kérte.

Tettét tán az irigység, tán a gyűlölet szülte,
nem tudhatta senki még: lelkét a pokolra küldte.
Múltak az évek intézetből intézetbe vándorolt,
ki támogatta ki szerette volna soha nem volt.

Szépen lassan kihalt belőle minden emberi érzelem,
honnan is tudhatná nincs az az értelem,
nincs az a tudomány melyet elsajátítva,
megérthetnénk ezt hiába volt tanítva.

Mást nem jelentenek számára csupán üres szavak,
szerelem, család, gondoskodás mint üres tavak,
mint kiszáradt folyómedrek amelynél meg nem állunk,
csodálni szépségét, mi csak a túlpartra látunk.

Ez az elfajzott beteg világ kiokád magából minden fájdalmat,
amit képzeletünk felfoghat, minden szánalmas kínzó ártalmat,
mindaddig tűrjük amíg valami megszakad,
de ha eljutunk idáig lelkünkből vajon mi marad...?

Budapest. 2011.03.21.