Mára élesen látod az egykoron könnyedén ócsárolt életedről faragott képeket,
Eközben hajthatatlan elképzeléseid, egytől egyig esztelenség tévútjára vezet!
Bár sohasem ereszted a csalfa délibábokként tovatűnő felesleges vágyálmaid,
Gigászi sziklaként tántoríthatatlan maradsz, némán magadba zárva gondjaid!

Olykor a látszat édesen suttogó becstelen lidércei fertőztek a jellemtelenségig,
Bukott döntéseid gyáván, remények közé lapulva tagadtad a végső leheletedig...
Elkeseredve keresed az enyhítő megoldást, talán így még bíztathatod önmagad,
Jóhiszeműségedet adod mindazoknak, kik véred ontják és belőled lakmároznak!

Bűneidtől menekülve másokat hibáztatsz, sértetten feszíted túl a tűréshatárod,
Tépett hited mentsvárának romjai közt, megtörve feladod hű szélmalomharcod...
Kegyelmet nem ismerő bosszúja a sorsnak, elindított végső megpróbáltatásodon,
Felkelsz a rothadó cirkuszvilág mocskából, és fogcsikorgatva indulsz újra utadon!

Számtalanszor elkövetett hibákon túl, bármerre is visz végtelen menetelésed,
Egy tekintettel ha felveszed a harcot, okkal félhetsz hisz az a saját tükörképed!
Mikor el tudod viselni rezzenéstelen hidegvérrel, akkor egy életre megtanultad,
Hogy megannyi vérben ázó fakó Hold után, újból felkel egy aranyban izzó Nap!