Szellemek az éjszakában

Amikor ébredek, mint holdkóros felkelek,
sétálok éjszaka fekete ereiben,
már vár egy vonat: bús - vigadó szellemeknek,
míg érzés lángoló fáklyában világít fel.

Hűs bőrömön végig szállongó denevérek,
víg madarak dala kis távoli erdőben,
elszállnak az álmok végtelen messziségbe,
és csont-vér fáradtsága csak marad a gőgnek.

Hold sarlója köszön, kis csillag nem válaszol,
képtelenül lenge múlt vergődő ábrándok,
sorompó lelkembe vonat füttyszója hatol,
egyedül integetve, állok a vágányon.

Magamban énekelek nagy áruló csendben,
új nyár illata sejthetően tán körülleng,
búcsúzom én is, hol szerelmem elengedett,
kis halként úszom, távol tőlem tó víztükre.

Budapest, 2011. 06. 09.