Négy néha huszonötnek tűnik,
az elmúlt másfél pedig száznak.
A boldogság emlékekben őrlődik,
a fájdalom most, mi esőként áztat.

Jártunk a csillagokban,
öleltek magukhoz fellegek,
most fekszem kiholt sírhalomban,
mert ellöktem magamtól kezed.

Ketten osztoztunk a Világon,
őszinte volt minden pillanat,
s most rágódom önön hibámon,
csak emlék mi nekem itt maradt.

Négy éve már, hogy szívemen,
pajzsként ragyog lényed.
Mégis, nélküled az életem
egy lassan ölő méreg.

Nincs az, mit ne áldoznék,
hogy újra őrizzem álmaid,
hogy valós legyen, ne csak emlék,
hogy ölelnek angyal szárnyaid.