Bár ember szemed nem lát de
mégis veled vagyok csendben,
a forróságban én adok neked
hűs árnyat egy zöld ligetben.

Ha szomjadat oltod tiszta vízzel
ott vagyok a kristály patakban,
ha csónakból veted ki hálódat
tonhal vagyok a sós tajtékban.

Én sárgállok a hullámzó mezőn
életet adó búza vagyok neked,
belőlem készíted és formázod
aranyos héjú, puha kenyered.

Velem öltözik be a táncoló rét
és virít szépséges, élő ruhában,
kék, sárga, és piros színekben
mosolygok minden virágban.

A tűz vörös, lobogó lángjával
felmelegítem hideg otthonod,
ha verejték ül forró arcodon
szellőként hűtöm homlokod.

Ha felnézel az aranyló napra
engem látsz a vakító fényben,
és ha egy kicsit elcsendesülsz
meghallhatsz a zúgó szélben.

Ott voltam mikor megszülettél
és némán együtt sírtam veled,
óvtam lépteid és felcseperedtél
mert mindig én fogtam kezed.

Mikor majd elérsz az út végére
a nevemet súgja haldokló szád,
akkor már meglátsz a fényben
mert én mindig ott várok rád.