Arcunk mögött érzem, rég mások laknak.
Lelkünkön teher ül,
nincs rajta ajtó, sem ablak.
Ébredő szemünkben nem ér össze álmunk.
Fagytüzes vágyaink priccsén,
fogvacogva fázunk.

Gyűrött arcunkon minden elfér.
Nincs rajta tavasz, csak jéghideg tél.

Sejtenként meggyötörve,
darabokban fekszem.
nem öleli magához a világ,
istenverte testem.
Szavaim elfogytak, nem mondok szépeket.
a valotszürke időben
a lelkem is szétesett.

Új ébredést várok.
Préseljen minket össze!
Egyetemes egyenleggé,
most és mindörökre.