A temető sírkövein nyugtatom hátam,
Elhaló gondolataim bírálatában,
S mérgező tüskékkel tépi széjjel
Minden elérkező hosszú éjjel
Az érzés az álom, melyben melletted állok,
Karjaimban tartva csak egyre többet várok,
S szívem már csak remélni tud egy csodás álmot
Bár kevés lesz ez is hogy megváltsd a világot...

Élnem kell, mondod újra, suttogod fülembe,
S pirkadat szavát hallom ajkadról peregve.
A hajnal elhozza a fényt, megváltó lehet,
És most mégis, a halál az arcomba lehelt!
Árnyékok másznak, suhannak felém,
Felkúsznak a síron, szemben, elém.
Körbefonják karjaikkal egész lényemet
Torkomat szorítják, elvennék éltemet.

Fájdalom a lélegzet,mely éltet engem,
Tán elhunyt társaim után kéne mennem...?