Bele hallgattam a csendbe, s ez ajándéka az elhagyottnak.
Mikor a káoszból megszületik türelme, a saját szavaknak.
Mikor rettegsz az estétől, s minden reggel hideg nap kel.
Mikor az emlék beszél hozzád, s hallgatod szíveddel.

Mikor halott hópelyheken pihen szemed, s így maradnál.
Mikor minden oly távoli, s belőled mély sóhaj száll.
Mikor lelked megáll, s lázad a szánalom ellen.
Mikor meghal a mi s a miénk, s vagy te egyedül egyetlen.

Mikor csak kósza árnyék, a reménye egy új napnak.
Mikor az illat ismerős, s könnyeket ajándékozol egy dallamnak.
Mikor a harag már unalmas, s a bánat is messze van.
Mikor megérted szerettek s szerettél, s meghalt a halhatatlan.

Majd egy napon felébredsz, s már nem vagy egyedül.
Hisz üres ágyadban, a szabadság neked örül.
Benned a szép megszületik újra, s megtanultál elengedni.
Halkan szenvedni, örökké szeretni, s önfeledten nevetni.

Suttogó