Séta az erdőn át


Elindultam egy szép napon,
föl a hegyi úton át,
egyedül mentem, de jó nagyon,
hogy enyém lett most az egész világ.


Béke volt, s csend honolt,
az egész vidéken át,
csak pacsirta szólt a fák között,
kis méhecske szállt tovább.


A fáknak a lombjai közt
fénysugarak törtek át,
minden oly egyszerű volt,
egyszerűen szép és csodás.


De a kis ösvény, min jártam én,
egyszer csak véget ért,
nagy fény lett mindenütt,
ahogy a tisztás jött elém.


Fentről tűzött a napsugár,
s alig fújt a szél,
virágok ringtak csendesen,
nyugodt volt a rét.


A rétnek a közepén,
állt magában egy fa,
hatalmas nagy koronája
az égig nyújtózna.


S törzse alatt a gyökerek
ahogy a földből kinyúltak,
arra vágytak, vágyakoztak,
hogy vízhez jussanak.


Az égen közben a bárányfelhők
egymással találkoztak,
s villámokat szórtak széjjel,
mint fullánkot a mérges darazsak.


Megváltás volt a száraz földnek
a hirtelen jött zápor,
meghúzódtam a fa alatt,
mely nyugodt volt és biztonságos.


S mikor kezdett elállni az eső,
s kisütni a nap,
szivárvány jelent meg,
a felhők alatt.


Fölszáradt lassan a föld,
s minden szebb lett, mint azelőtt,
virágok ringtak csendesen,
nyugodt volt most minden idelent.


S mikor a nap elért a fák mögé,
s vöröses színnel játszotta fényét,
elindultam hazafelé,
boldogan keltem útra én.


Sosem felejtem el ezt a napot,
boldogságom perceit,
hol önnmagamra találhatok,
szabadságot ad minden, mi itt él.

2006.06.27