Fátylukkal sötét árnyak beburkolnak
Vergődök alatta, mint űzött vad, kinek
gyilkosa, reménytelenség ordas farkasa

Izmaim megfeszülnek, ahogyan nyíl húrja
Szívem sajog, jajongok, a kár sziklák között bolyongó szélvihar

Kavicsok koppannak, neki vetődnek hatalmas köveknek
mely porrá zúzza
S, jő a szél tova, fújja, semmi vél-esz
Néma hegyek tornyosulnak, gőgösködnek
a nagyvilágban
Ha szellő, libbentemé sötétnek fátylát rólam
Fény hatolna át rajtam
Ujjonganék, akár a föld nyári zápornak
Kinyílnék, virulnék, mint a mezőkön milliónyi vadvirág
Vadságuk páratlan
Zsigereimben érzem dermesztő hideget
Csontjaim, járja át
Csak lenne már egy reménysugár
Lehullana a lepel, mosolyogva üdvözíteném a kék eget

Szívemben békét lelnék, nem lennék már űzött vad

Fel öltöznék, talpig érő hófehér selyemruhába
Harmatos puha pázsit simogatná talpam
Az égben angyalokkal csak dalolnék
Bárány felhőkön meg pihennék