Őszbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél
Mikor már a szív hűlni készül, már szeretni nem is remél
Akkor jöttél te a messzi semmiből, észre sem vettelek
Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek

Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom
Hisz sosem lehetsz enyém, bűn szeretni téged, ezt jól tudom
Harcolt a józan ész, de az érzés oly erős, könyörtelen
Átgázolt, mint vadul tomboló vihar szívemen, lelkemen

Más úton járok én, a tiéd egészen máshova vezet
Nincs erő, mely elmoshatná a köztünk feszülő éveket
Nem lehetsz soha enyém, másé vagy te, az Isten embere
Én is szavamat adtam egykor, feloldhatatlan esküre

Csalóka délibáb, ostoba, ábránd, de mégis jó nagyon
Rád gondolni minden este, s veled ébredni minden hajnalon
Ki is vagy te nékem? – éltető napom, őrzőm és támaszom?
Koldulva lesem a viszonzást mosolytól égő arcodon

De langyos ősz után, majd jön a zord hideg, beköszönt a tél
Mint könnyű levelet, úgy sodor tőlem majd messzire a szél
A hulló hó gyász fehér leple mindent, de mindent eltemet
Marad szívem jegesre fagyva, nekem már repülni nem lehet