Egy kifestőt kaptam a világtól, mikor megszülettem,
Névre szóló volt, de soha sem nézegettem.
Fekete-fehér volt, mint az élet, amit éltem,
Most fellapoztam, és színezni kezdtem benne egy képet.
Az első oldalról egy kisbaba mosolygott rám,
Ruhájának ujja felhajtva, túl nagy volt rá.
Az ötödik oldalon gyerekek hada játszott az udvaron,
Egy copfos kislány a mászókán ült, s kapaszkodott.
A tizennegyedik oldalon egy iskolai ünnepségre lettem figyelmes,
Hol kilenc ember kezében szegfű, s vállukon batyu pihent.
A tizenkilencedik oldalra érve, megint feltűnt a lány,
Bár már idősebben, és egy fiú karolta át.
Nem nyomtatott rajz volt, mint a többi tizennyolc,
Inkább egy befejezetlen festményhez hasonlított.
A színek csodás kavalkádja kergetőzött a lapon,
S úgy tűnt, szüntelen változnak a mozdulatok.
Elmerengtem a képen, majd magamhoz térve fordítottam,
De a következő oldalakon semmit sem találtam.
Végiglapoztam újra a kifestőt, s eltettem az asztalfiók mélyére,
Hogy alkalomadtán ismét színezhessem benne a képeket.