Éjjelente felébredvén egy álomra,
A nap sugarait láttam a távolba.
Elérve a part szegélyének részét,
Magasra szökkent a homályos mércén.

Mélységes mélyről a tengeren,
Felbukkan egy fodros perem.
Egyre többen, és magasabban,
Mégis csendben és halkabban.

Messzi a hullámok borzongató hátán,
Közeledni látok valamit a párán ..
Párába burkolózva rejtőzik alakja,
Mégis elbűvöl, csábít a hangja!

Szertefoszlik a köd, és kitárul a világ,
Előttem áll egy gyönyörű szál virág,
Karcsú teste, hívogató szája,
Kék zafír szeme, gyönyörű orcája!

Kísért az ismeretlen érzés maga,
Idegen ő nékem mint a jég szava!
De suttogása mászik fülembe halkan,
Mámor vesz rajtam erőt e napban!

Felém száll mint fióka az égen,
Ölelő karjaimba zárom most éppen.
Testem vére felforr ha hozzám simul bőre,
Szívem majd kiugrik ha rágondolok előre!

Lelkem szárnyal a harmatos réten.
-Szállj velem, csak erre kérlek!
Válasza elhal egy távoli hangtól,
Megremeg teste, eltűnik a zajtól.

Fázva, remegve ébredek az este,
Érzem a hideget, ami körbevesz erre.
Testem vízben úszik, könnyes a szemem,
Az élet kegyetlen, az álom édesebb ..