Néma csöndben hideg szél.
Fájó könnyem mennyit ér?
Szívem, mint arcom tiszta sár.
Szomorú árnyékot vetnek a fák.

Könnyesőben szélvihar,
A szerelem mindent felkavar.
Ezer villám a mélybe csap,
S szívem őrzi a fájdalmat.

Forró könny olyan égető,
Nem hűti le a jégeső.
Könnycseppekből így lesz ér.
Fagyos szívben forr a vér.

Az érből így lesz majd patak,
S a patak majd folyóvá dagad.
Millió sebből vérzek én,
A szerelem vér-vörös tengerén.

Az egész egy ördögi találmány,
Vihar helyett lehetne szivárvány.
De elvakít a szürkeség,
S ezért jár a büntetés: a szenvedés.

A fájdalom emészti lelkemet.
S a testem néha megremeg,
Hogy nem vagy velem az annyira fáj,
Sodor a szél és sodor az ár.

Sötétbe borultak a fellegek,
S a sötétben félek, szenvedek
Lehet, hogy nem jössz vissza már.
Farkasként üvölt a némaság.

Délibábot rajzol a köd,
Mert minden lépcső a mélybe lök.
Mit a homokba írsz, eltemet a szél,
S mit nevetve dobtál, most sírva kérsz.

Egy könnyből így lesz óceán,
Csendes mert uralja a magány.
De néha dörög még az ég,
S villámként csap belém az egyedüllét.

Életből így válik halál,
Könnycseppből hatalmas óceán.
Vágyak tüzéből szunnyadó parázs,
Szerelemből fájdalmas magány.

Felhők közt nem tör át a fény!
Nem kaptam egy apró kis reményt,
Zátonyra futott lettem én,
A szerelem Vér-Vörös tengerén.