Mikor a csöndnek súlya van,
súly alatt faggatom magam,
amikor minden elpihen
elárvult, néma éjjelen.

Bágyadt szemeim vallatom:
látnak mást kívül tárgyakon?
Van gazdag szín és forma már,
hol égig ér a fénysugár!

Lankadt lábam is kérdezem:
helyes út-e, melyen megyen?
Az út végén ragyog-e cél?
Fáradt vándorként célba ér?

A tollat fogó két kezem
másokkal jót mikor teszen?
Sorsom gyeplőjét tartja még?
Zablátlan csikó éltem rég!

S ajkamon hogyha szó terem,
simít-e lelket kedvesen?
Kétélű tőr, tán kard a szó,
vagy zöld epétől duzzadó?

Faggatom vergődő szívem:
őrzi-e szikrázó hitem?
Nyílik-e benne sok virág,
minek neve szeretet-ág?

Megkérdem lelkem legjavát:
minden bűnösnek megbocsát?
Teremt békét, harmóniát?
Jobb lesz általa a világ?

Mert a gondolat nem pihen
elárvult, néma éjjelen.
Súly alatt faggatom magam,
mikor a csöndnek súlya van.
Mikor a csöndnek súlya van.