Mit nekem virág,
mit bűzlő kanáris,
mit nekem éled,
de mit már a halál is?

Életem elrothad
mint beteg világunk,
és segítségért
már hiába kiáltunk.

Hiába tanítanám
népem korcs ifjait,
hiába cinkelném
életük lapjait,

úgyis véget érne
hű tudásuk egyszer,
mert nem mutat az érme
fejre még ezerszer.

Az ára csak mi számít,
a jelkép már mellékes,
amint a színész ámít,
és lapul a kellékes.

De hogy játszik a botor?
Mit érhet dísztelen?
Azt hinném látszik,
tompán értéktelen.

Legyek hát díszlet?
vagy festék a falon?
Leszek inkább állat
s népem megtagadom.

S ha egyszer végre megviláglik
egy pár tiszta szem,
had legyek tanító,
s így sorsom bevégezem.