Körülvett a sötét csend, egyedül voltam,
álltam némán és rád gondoltam,
de hangod a csendet nem szakította meg.
Néztem a holdat, mosolygott a jó Öreg.
Táplálta bennem a reményt, hogy még egyszer találj meg.

Sóhajom szállt felé - ó, hol lehetsz?
S éreztem, hogy titkon még szeretsz.
S a nyári emlékek végigsuhantak fejembe,
száz színt vert benne a tengeri nap tüze.
Csak álltam, s gyönyörű volt e nyugodt színes kép,
ott voltunk, víz, hegyek és ragyogás között,
akkor a szívünkbe a boldogság költözött.
De most helyette zsebkendőddel alszom el,
mely illatoddal öntözött.

Ó illatok, álmok, sok vég nélküli csók!
Óh vissza ád-e még nékem a kegyetlen sors?
Óh kín, óh fájdalom - létünk az óra őrli,
szerelmünket az idő, s a távolság összeköti.
S szeretném végre föltárni mi lehet
a bús titok, amely úgy gyötri szívemet.

Óh mikor feledem a csendet, ezt a holdvarázst,
s ezt a szomorú szív suttogta szörnyű vallomást?