Arra keltem, hogy keservesen sírok.
Az okát csakis én tudom.
Könnybelábadt két szememet
a tükör felé fordítom.

Szánom a képet ki visszanéz rám,
fáradtan, s kedvetlenül.
Ökölbe szorul és lendül a kéz,
a szilánk mind földre kerül.

Minden darabból ő néz vissza,
tágra nyílt, barna szemekkel.
Mély hangjával ércesen kiált:
Ne hagyj most itt! Emelj fel!

Nyújtja felém két csontos kezét.
Én egy kezemet sem adom,
mert pimasz mosoly ül az arcán.
Hát segíts saját magadon!