Zúgolódik a tenger...
Sötétbe öltözik az ég.
A horizonton halál tusát vív a Nap...
Est-hajnal kergeti égre fel a Holdat.

Épp, hogy kihajtott a növényzet...
Átok sújtotta az áldott eget!
- Méltatlanná teszem az embert! –
Kiáltotta egy démon az égnek.

S azóta, mindhiába van az embernek szeme,
Nem képes látni a csodákat, s a szépet.
Hogy a tengert mily lágyan cirógatja a szél...
Hogy milyen törékeny szépség a tél.

Mikor jégvirágot fest az üvegre...
S mikor megóvja a búzát gyengéden...
Fehér menyasszonnyá dermeszti az országot,
S tavasszal termékennyé teszi a világot.

Hm... s minden hiába volna?
Nem!!! Ez kegyetlen! Az ember nem vak!
Képes látni, s megtörni a démoni átkot!
Csodálni... szeretni... e gyönyörű, teremtett világot.