Ki gyermek, még ostobán éveket kerget,
macskákat hajszol vagy babáját nyúzza,
máskor anyja kezét rángatja, húzza,
ha nem kap olyan cukrot, amit ő szeret.

Ilyen vagyok én is, durcásan nyekergek,
vádlón, morcosan gondolok a korra,
mely elnézte, hogy szenvedj a nyomorba’
s a telhetetlen goromba, korán elvett.

A sok nincsedből tündöklő kincs termett,
de miért volt sorsod végig mostoha,
s miért tévedt ritkán boldogság oda,
ahol Te jártál, miért nem ott tekergett?

Ó, bár ha magam is nem ily’ szegény volnék,
neved platinán gyémánttal ragyogna,
minden házon, melyben jártál Attila,
de így, remegő kezem kutat csak tollért.