Egy madárka repül előre az esős vihar peremén,
próbál kijutni kecses szárnyaival legelébb.
De mennél gyorsabb a madárnak feszes szárnya,
annál jobban veszik bele a ködös, zord viharba.

Hajdan madár voltam, ki napsütésben szállott énekelve,
Szárnyaim már nem hasítják a levegőt a nagy messzeségbe.
Utam gyámoltalan, melyen a sárban csúszok a vihar elől rég,
s egyre utolér, mint ki vérdíjt követel, az ég már szürke, nem kék.

Te búskomor, szürke gúnyába bujtatott bánat, szólok hozzád,
fejem felé miért emelkedtél, miért nem találod hazád?
Vagy tán hiszed azt, házad az én elmémben rejlik,
s addig addig gyötörsz kicsit, míg jómagam őrületbe kergetik.

S üvölt rám a világ, ne dőljek kardomba zokogva,
ordít, hogy ne! ne! gondold végig te ostoba!
Tán ők, kik ezt mondják belelátnak fejem rejtekébe,
vagy azt akarják elérni, ne kerüljön szemfödém fejemre?

A bú, mely feszíti oldalam, egyszer majd tetőzni fog,
s akkor már késő lesz, hogy féltve, szánalommal szóljatok.
Csak mert nem akará az isten(?) fia kellemetlenséget,
mert olyat nem akar élni, mit sosem szeretett.

Mikor hosszú időre visszagondolva már nevetni sem tud az ember,
s körötte ki áll mindenki torka szakadtából visítja majd: Kelj fel!
De lábad már nem bírá azt a terhet, mit válladon cipelsz naponta,
s a padozaton halsz meg nyomorban, belefullva a koszos porba.

Az emberi önérdek oly gusztustalan vala, hogy megromlott a világ,
s ki maradt még, elnyomják a birkák, kik egy bábra ordítják: Vivát!
S kérdem hát értelme van e ennek a szemétnek, mi körülvesz minket,
mi folyt, mi fullasztja tüdőnk, mi értelme van a mocskos létnek?!

Szolgálja az ember, fogva tartóit, kik csupán páran vannak e világon,
bérrabszolgaság, miben élünk, a bú hatalmas börtöne, kislányom.
Ne szüless meg, mert a teher, mit vinned kell majd, rettentő lesz,
lelő a vadász még gyermekkorodban, mikor repülve a viharban felfelé törtetsz.

S az ember gyarlóságának növekedését egy visszhangzó hang kísérte,
mit milliárd kéz hallatott hangosan mindenütt világszerte.
Fogd be füled, hogy ne ábrándulj ki teljesen belőle,
az ember nem lett különb az állatnál, ráadásul tapsvihar közepette.