Tatjána iránt érzett szerelme Anyegin szívére tört,
búskomoran forgatja kezében a hideg pengéjű tőrt.
Tán még lehet, utoljára, tán még meggyőzhetem,
hogy jöjjön, pártoljon hozzám mert szívből szeretem.
Elhatározza hát, felkeresi utoljára édes Tatjánáját,
s elmondja, hogy ara legyen, karolja az ő oldalát.
Szívében félelem, kétségbeesés rejtőzik kevélyen,
nem biztos dolgában, el lett utasítva kedvesen.
Ó a szerelem! A szerelem oly kínzó érzés!
Főleg ha viszonzott, de tagadni kell mégis.
De harcol, hősiesen mint vad oroszlán az életért,
hiszen neki ez a kedves virág jelenti egész lényét.
A szerelem az egyetlen dolog, melyért küzdeni érdemes,
mely melletti harcban az ember igazán, keményen edződhet.
S nemes dolog, legnemesebb e földön az ezért való harc,
még ha kopfáján nem marad más mint egy keserű karc.
Elmondhatja; küzdöttem, igen! Én mindent megtettem!
mindent, mit lehetett, mit a harc megkívánt tőlem.
S ha így is elbukom, vereségem belátni kényszerülök,
s majd az idő, vagy tán a puskagolyó, melybe beleőrülök.
Az éj álmatlanul tellik, Anyegin szemére az álom nem kerekedik,
mit mondhatnék tán neki, így soha nem szerették, szeretik.
Elképzeli, hogy állnak egymás előtt egy jegenye alatt illetődve,
s ő odalép hozzá; szeretlek! Ráöleli magát rózsapír keblére.
Édesded gondolatának hevében nyomja el a rég várt álom,
jóízűen alszik el, a remény drága cseppje gördül le tollamon.
A hold sután világít be csapzott hajára nyugtató jelleggel,
s reménnyel, vágyakozzásal kel eztán minden egyes reggel.
Bátorságán erőt véve levelet küld Tatjánának, melyben hívja,
örömmel fogadnám kedves, ha eljönne egy könnyed találkára.
Szívem heves verése hívja eme meghitt, emlékezetes éjszakára,
ha kérésemet utasítani, elvetni kívánja, örökké várok majd szíve szavára.
Hét nap s hét éjszaka tellik el búskomoran, magányba fulladva,
lelkéből már kiszállt az élet, megváltás lenne könnyed halála.
Úgy érzi elárulták, szerelmet dobtak el bután s meggondolatlanul,
szívének dobbanása egyre lassabban múlik hangtalanul.
Valami furát érez, mikor a hold világánál gondolatait fürkészi,
egy délceg fiatalember érdeklődően a kapun át őt méregeti.
Közelebb jön s kiált; Jevgenyij Anyegin? Ön lenne útom célja?
Én lennék, feleli, s felugrik sebesen szinte rohanva.
Felnyitja izgatottan miután az ifjú sietve dolgára távozik,
szerelmem Ön iránt tiszta s szívből jövően őszinte.
Holnap pirkadatkor várom Önt a folyónál, hol ágazik, ne késse le,
vigyázzon nehogy kövessék, felfedezzék elmenetelét, tartsa észbe.
Egész napja izgalommal tellve tellik mint egy lassú homokóra,
s folyton folyvást elmélkedik mit fog majd fülébe súgni.
Fel s alá járkál nem jut eszébe semmi, mi méltó lenne,
de úgy hiszi, nem is kell mondania semmit, beszél a szerelme.
Pirkadat előtt még indul a folyóhoz, háta mögé sandít,
de nem követi őt senki, erről erősen megbizonyosodik.
S lám, mit képzelt, valóra válni készül, a fa mely áll; jegenye,
izgatottan várja, hogy Tatjánát hozzá sodorja szerető szíve.
Hirtelen egy női alak bukkan fel, nem mer szólni egyik sem,
csak némán állnak egymás előtt, babonázva, kellemesen.
A lány beszédre nyitja a száját, de rögtön be is zárja ajkait,
Anyegin is szólni kíván, de az izgatottság bénítja hangszálait.
Aztán mint egy heves vihar, bősz áradás, úgy zúdul rájuk a szavak tengere,
mondanivalójuk tartalma nem más, mint kettejük kényszerűen tagadott szerelme.
Kérem, hallgasson a szívére s meglátja boldog lesz egy életre,
kezdetben nehéz lesz s harcolni kell majd, de majd meglátja, a küzdelem megérte.
Asszonyi hűséget elvetni semmiképpen nem kívánom, értse meg kérem,
ez egy szent esküt, életre szóló fogadalmat jelent nekem kedvesem.
Férjem szerető s biztonságban tudhatom magam mellette,
Ön csupa kaland és bizonytalanság, ne értsen félre.
Szeretem magát, de a fogadalom elszakít Öntől, most már reménytelen,
Nem lehetünk egymáséi, meg van kötve szorosan mind két kezem.
Cselekednék, de a házasságtörés hatalmas bűn, elkövetni nem akarom,
ha igazán szeret, kérem a kérelmeivel, szerelmével engem hagyjon.

Asszonyom kérem, a szerelem érzése mindennél előbbre fakadó dolog,
eldobni olyan, mint ha a szomjazótól vonná meg vizét, döntése konok.
A szerelem elébe nem állhat, semmi de legfőképpen senki,
ez az érzés minden bűnt, fegyvert végleg le képes győzni.
Ez ellen nem szólhat érv, nem szólhat semmi, ezt csak érezni kell,
s engedelmeskedni annak, mit sugall, minden lény ezért lehell.
Kérem, hallgasson a szívére, meneküljünk, szökjünk meg, keljünk egybe,
ennek az ifjúnak ki Ön előtt áll, Önből áll az egész élete.
Ne kísértsen uram, kérem, ne legyen megrontóm a házasságban,
sokkal nehezebb ha gondolunk rá, el kell folytani nyomban.
Nem kelhetünk egybe, kérem értse meg, fogadja el mit mondok,
ne legyen kísértőm, kire állandóan akaratlan gondolok.
Az ész azt diktálja, nem szabad szerelemért eldobni magát az észt,
a szív csalfa, s lehet, hogy érzése futó vándor s hozza a vészt.
Félek a szerelemnek igent mondani, félek Önnel tartani,
az eszemre hallgatok s könnyű lesz Önt hamar feledni.
Többször csalódtam mikor a szív szavának énekét hallottam,
s a legnagyobbat akkor, mikor Öntől elutasítást kaptam.
Félek, hogy kis idő múltán újra megtörténik, nem szeretnék csalódni,
újra s újra, majd aztán elkeseredve Öntől elválni.
Nem gondolom őszintének érzését, mit mondd nekem,
sajnálom de legbelül él a csalódás, így érzem.
Félek, hogy becsap, megtéveszt s lelkem elkárhozik,
szívemre hallgatva Önnel tartanék halálomig.
De a józan ész parancsa; Ne menj! Egyszer már megtörtént,
újra megfogja tenni, nem érdemes egy ilyen emberért.
A szerelem egy csalfa érzés, mely megtéveszti az embert,
s mikor vége lesz, mert vége lesz, teste holtan nyugszik s levert.
Kérem hölgyem, ne mondjon ilyeneket, kérlelve esdeklem!
mit mondd téveszme csupán, igazán Önt szeretem!
A szerelmet megtagadni meggondolatlan döntés,
nélküle az életében marad egy hatalmas rés.
Ne dobjon el, könyörgöm, kérem hallgassa meg érveim,
hallgassa meg s gondolkodjék rajtuk, tiszták gondolataim.
Szerelmet az ember igazán, szívből érez valaki iránt,
ezt nem lehet megjátszani, sem elérni színlelve a hatást.

Ez a legdicsőbb dolog, melyért ember valaha küzdhet, halhat,
enélkül a test csak egy üreges, néma, érzéketlen alakzat.
Tudom, szavam hitelt vesztett, mikor elutasítottam,
de szívből jövő szerelmem Önért kiált, hibába hogy elárultam.
Épp emiatt igaz szerelem, mert ezután is hősiesen kitart,
ha nem így lenne kedves, nem harcolnék, míg bírja a kard.
Bizonyítékom rá, hogy itt vagyok, Önnel s győzködöm,
maradjon, fogadjon bizalmába s megleli Önt az öröm.
Bármíly sebek lapulnak édes lelkének belsejében,
gyógyír a szerelem, melyet érzünk egymás iránt kedvesen.
Kérem ne féljen, ne rettegjen, mikor azt mondom szeretem Önt,
higgye el, hogy így igaz, ha szívére hallgat, akkor jól dönt.
A szerelem mindent legyőz, mert olyan hatalmas erővel bír,
hogy egy egész kozák ezred is mérhetetlen csapásától sír.
A sebek csak a szerelem által tudnak beforrni telljesen,
ha most nemet mondd, örökké kínozni fogja ez édesem.
Ha elutasít, mint egykoron én Önt, ezek a sebek soha nem gyógyulnak,
mert csak én lehetek rá a gyógyír ki által okoztattak.
Máskülömb nem láthatja meg, mi a jó döntés, ha nem tart velem,
s garantálom, hogy boldogságát hozza az én őszinte szerelmem.
Tudom, hogy retteg, tudom, hogy nem bízik bennem,
de gondolja át még egyszer, kérem, kérlelve esdeklem.
Ha az érzésben s dolgomban biztos nem lennék,
nem lennék rá képes, hogy halálomig küzdenék.
Mi lehetne nagyobb tanú annál, hogy az árulásom után,
mégis Önnel vagyok, drága kedvesem, szerető Tatjánám.
Kézzelfogható, élő példa vagyok, hogy szerelmet üvöltök,
szeretem magát, ezt az isteni lényt, ezt a nők közt is királynőt.
Amit mondd kedves Uram, mézes madzag húzása a földön,
kérelmét elutasítom, ez végső elhatározásom, így el döntöm.
Hogy nem kívánok Önnel együtt élni, a szerelem rossz tanácsadó,
kínoz, ha Önre gondolok, mert elárult engem s újra elköveti a halandó.
Faképnél hagyja Anyegint, ki nem is bírja felfogni a lány kemény szavait,
végső ereje, reménye mint kisded gyermek a sziklán szétzúzatik.
S ahogy a köd a folyó partján lassan, de biztosan, elhagyja,
az élet testét, bizonytalan s egyet akar; halni minnél gyorsabban.

Hazatér s búskomoran karcolja üzenetét az utókorra hagyva,
benne van minden keserűség, minden érzés mit érzett valaha.
Könnyével áztatott papírt tesz rózsafa íróasztalára,
így hangzik a nehéz, szomorú mű, egy könnyed líra.
„Kinek lába van, s rajta vastag talpú cipő, rúgjon!
Kinek ajka van, vörösen izzó mint a tűz, szidjon!
Kinek keze van mint hatalmas ernyő hát üssön!
Rúgjon, szidjon, üssön, temessen de előtte öljön!

Kinek sütni valója van, emlékezzen, gondoljon!
Kinek szeme van, ha meg is vetett sirasson!
Kinek feje van, némán menjen azt lehajtva!
Gondoljon, sirasson, fejét hajtva, halgassa!

Kinek éltem, éljen boldogul, legboldogabbul!
Kinek haltam, haljon csendben, nyugodtabbul!
Kinek sírtam, sírjon, tellve igazán az örömtől!
Legboldogabbul, nyugodtabbul, örömtől,az élettől!

Ki szomorú, boldog legyen örökké tartván!
Ki boldog, szomorú legyen az élet pillanatán!
Ki élt, haljon, pusztuljon, dögkeselyűk által!
Ki halt, éljen, hozzá valóval, sokkal jobbal!

Ki felejt, emlékezzen évtizedek múltán!
Ki emlékszik, felejtsen lassan, de sután!
Ki akarva sír, egész élete legyen borús!
Ki kelletlen csordítja könnyét, legyen robosztus!

Ki olvassa, ne nézze többé csak kurtán!
Ki kihagyja, örökké járjon fejében a rímpár!
Ki temet, soha többé ne temessen senkit!
Ki nevet, döglődjön a kutya úr istenit!

Gondolják, hogy jó volt életének folyamán!
Gondolják, hogy tébolyult volt az élet pillanatán!
Gondolják, hogy szégyen volt, ha mellettük volt!
Gondolják, hogy öröm volt mindíg, míg nem holt!

Gondolják, hogy köpnék teli szájjal arcon!
Gondolják, hogy letörölnék róla mit kapott!
Gondolják, hogy normális, szerető barát volt!
Gondolják, hogy utálatos, hazug, disznó, jó hogy holt!

Gondolják, szeme barnán világított az éjben!
Gondolják, kéken csillog a fekete égen!
Gondolják, fekete órája volt, írt egy zongoraszámot!
Gondoldolják kontár, még szeretni sem tudott!

Tudják, hogy kivel kellett bunkón, arcátlanul beszélt!
Tudják, hogy viszonylag az átlaghoz képest jól élt!
Tudják, hogy telljes szívéből, igazán szeretett!
Tudják, hogy szívében, szerelem heverészett!

Tudják, hogy szívét, csúfosan elárulta!
Tudják, hogy azután is megmaradt szerelme iránta!
Tudják, hogy szenvedett, s ő volt ki szenvedtetett!
Tudják, hogy épp ezért, esténként sírt, s beteg lett!

Tudják, hogy utolsó reménye Ő volt, kiért kapkodott!
Tudják, hogy neki mindene ez az egyetlen, egy lány volt!
Tudják, hogy nem bírta, hogy a lány nem boldog!
Tudják, hogy döntése, egyeltalán nem konok!

Értsék, hogy a dolgok miért így következtek!
Higyjék, hogy ahogy következett, úgy kellett!
Mondják, hogy igazán szerette a lányt!
Üvöltsék, hogy ki volt, hogy édes Tatjánáját!
Nevessetek, kik nevetni akartatok, bátran!
Nevessetek, kik kívántátok, szívből, harsányan!
Haljatok meg mind, kik boldogul nevettek!
Haljatok meg mind, világ sírköve alatt legyetek!

Tudjátok, hogy Én okoztam,
hogy visszacsinálnám boldogan.
Tudjátok, hogy nem lehet,
hogy vergődök, hogy szenvedek.”

Átolvassa keserűen írt művét,
leül s átgondolja eddigi életét.
Az asztalfiókban hever egy puska,
zokogva veszi elő, betölti újra.
A tükör elé áll s dühösen magára üvölt,
te tetted, te vagy a hibás te szörnyszülött!
Öklével széttöri a hatalmas tükröt s a szilánk elvágja öklét,
dühöng s csapkod mindenfelé kiadja élete utolsó mérgét!
Aztán megáll. Fürkészve nézi a sötét, zord eget,
éjfekete minden, nem látni semmiféle lelket.
Elhatározza, cselekszik, s halántékához emeli a puska csövét,
elordítja magát; szeretlek! s agyveleje loccsan a padló kövén.
Egy futár várakozik a kapuban s kiáltja,
Közelebb jő s kiált; Jevgenyij Anyegin?! Ön lenne útom célja?
Nincs válasz, csak a varjúk s keselyűk bősz károgása hallatszik,
A fiatal hírhozó ráakasztja a küldeményt a kapura:
„Szeretlek kedvesem.
Tatjána