Mindannyian keresünk.
Talán magunk sem tudjuk mit,
egy mosolyt, egy szót, egy érintést;
hiányoznak rá a szavaink.

Hasztalan járjuk táncunk
a hétköznapok parkettjén,
s ha jön a hétvége,
boldogan menekülünk
a hamis érzésbe,
az ál-örömök fényébe,
melyeknek lézerpengéje
hasít lyukat az éj szövetébe.

Rebegjük, mint az imát:
valahol, valahogy, valamikor.
Pedig tudjuk jól, a válasz:
sehol, sehogy, semmikor.

Ott láthatsz engem is
a többiekkel táncolva,
miközben a feledés dübörög
ritmustól tompa agyunkba.

De itt vagyunk,
s tombolva várunk
mégha tudjuk is, nem jön
a hajnal, mire vágyunk.