Vajon tudja a test,
hogy ki ütötte, az szerető kéz?
A pillanat hevében,
elsuhant messze, távol a józan ész.
Begyógyul, begyógyul,
de a szív hangja az soha,
mindig benne, ott halkan,
dönget a perc, a pillanat, tova.
Az ki szeretett,
és bizonyította is hajdanában,
ölelés helyett megölt,
megölt a hirtelen indulat havában.

Az idő elmosva a vért,
a nyári meleg virágot bontott,
szép kert lett a test,
szirmok, bimbók, csontok.
De ott lent, valahol a mélyben,
a föld alatt, a gyökerek közt,
hol a szív dobog, erélyesen,
míg hajt a lét, megmaradt egy eltört eszköz.
Nyoma mindig dorombol,
könnyek közt táncol magában,
harmatos réten mint árva,
hánykolódva él párban, magányban.