Amikor a Duna partjén sétáltam,
egy öreg szomorú fűzfát láttam,
s rögtön saját magamra gondoltam,
mert így várok én is magányosan.

Duzzadó ajkaid érinteném!
Szerelmed forró tüzében égnék!
Kecses hattyútested átkarolnám
és bársonyos fehér kezed fognám.

De a szomorú fűz még mindig áll,
s magányosan a vízre dőlve vár.
Én is várok, égi türelemmel,
minden rosszat tűrő szerelemmel.

Mert Amor nyila érintett,
ezért vérem égni, forrni kezdett.
És a szerelem ha kölcsönös, s jó,
örökké lehet tüzes és forró.

De lehet amor tüze pusztító,
örömöt elvonó és bút hozó.
És idővel e tűzből parázs lesz,
majd kialszik, s részed csak magány lesz.

Engem még a tűz űz, hajt és kerget,
s mindent neked teszek, csak teneked.
Kívánságom, hogy lásd ezt a verset,
s tüzes szerelem lobbanjon benned.

De a fűz még mindig ugyanott áll,
fejét búra fordítva áll és vár.
Nézi a tovafolyó vad Dunát
és mint ahogy én, búsan vár, s vár.