Vers beágyazása weboldalára »
Hirdessen nálunk

Babyface verse

Egyedül
Fekszem, mozdulatlan, szótlanul, egyedül,
Csend és a magány, mely rám tör szüntelenül.
Százszor elképzeltem, milyen lenne újra,
De csak hagyom magam a semmibe hullva.
Nézem az ágyamon rég kihűlt helyedet,
S szinte látom zölden csillogó szemedet,
Ahogyan néztél rám, megfogtad a kezem,
És hogy sose hagysz el, ezt ígérted nekem.
Tudom, nincs, mi visszahozhatná a szépet,
Bár szívemben őrzöm örökké e képet.
Hiszen minden, mi volt, még tisztán bennem él,
Emlékként, hisz erről szól ez a kis levél.
Elmentél. Eldobtad, ki szeretett téged,
Azt, aki, ha kellett, meghalt volna érted.
De mióta nem vagy, üres lett már minden,
Tudom, érzem, egy nap én elmegyek innen.
Ugyanúgy bűnös vagy, Te is, pont úgy, mint én,
Elloptad a szívem! S hidd el, visszakérném,
De már úgysem kapom! Hisz nagy az én bűnöm,
Vétkeztem, és ezért mindent el kell tűrnöm?!
Hazudtam magamnak, s vele a világnak,
Hogy gyűlöllek téged. Gyűlöllek! Utállak!
Hazudtam, de csak, hogy ne fájjon a lelkem,
Mert elvesztettem, kit igazán szerettem.
Itt lehetnél mégis, azt a percet várnám,
Még átölelhetnél, és vigyázhatnál rám,
Ahogy egykor mondtad, mindentől megvédesz,
Velem leszel mindig, vigyázol, és féltesz.
Csak felelőtlenül kimondott ígéret,
Hisz nézz körül! Nézd meg, az egész mivé lett!
Várlak még, bár tudom, sose jössz már többé,
S emléked szívemben elkísér örökké.

Nincs adat!

Szóljon hozzá ön is
Captcha image
KÜLDÉS
Bejelentkezés

Regisztráció

Elfelejtett jelszó

Keresés
Vers a honlapodra
Vissza az oldal tetejére