Őszi szél zaklatta fák,
A nedves utcán, borús félhomály.
Nevetgélő felhők úszkálnak az égen,
S alant a haldokló, lomha táj.

Fáradt szempárok lefelé tekintenek,
Halk lépteket követ léptem.
-Ha hívnál, már rég meghallottam volna.-
Ezt is csak titokban reméltem.

Járok még néha az ablakod alatt,
Arra visznek lomha tagjaim.
S ha rád gondolva kinézek az ablakomon,
Csak merengek a didergő táj sötét foltjain.

Mintha ezer évig vártam volna hiába,
De végre megbirkóztam mindennel, - mi fáj.
S ha nem is te adtál nekem otthont,
Akkor a magányban élő, borús félhomály.