A férfi állt a domboldalon,
és nézte, ahogy a nap
csendesen lehajtja fejét
s az alkony a fák közé oson.

Ez nem búcsú volt,
csak szelíd távozás,
mint mikor az anya
alvó gyermekét betakarja.

A rét aranyban égett,
szinte vibrálón lángolt
s a szél, elrévedt
virág szirmokkal táncolt.

A fák kecsesen mozdultak.
A madarak utolsó dala
úgy hullott a tájra,
mint egy elfelejtett ima.

A férfi hallgatott, várt
értette, érezte,
a csend nem hiány,
hanem a létezés érintése.

Mintha ilyenkor a világ
nem akarna beszélni,
hanem csak jelen lenni,
egyszerűen, tisztán, igazán.

A férfi csak nézte az eget,
önmagát, Isten-szemében,
míg a fény elhalkult egészen.