Borongós ég alatt indult a végzet,
Jeruzsálem útján por szállt, s enyészet,
némán hömpölygött a sötét tömeg,
mint bűnt hordozó, néma hadsereg.
Ott ment közöttük csendesen a Király,
fején töviskorona, vállán a kereszthalál,
szívében béke volt, de teste remegett,
szemében alázat volt könnyei helyett.
Pilátus udvarán elhangzott az ítélet,
egy ártatlan vére lett a hazugok bére,
s míg kezek mosták a bűnös igazat,
az Ég már siratta a napot hallgatag.
Korbács csattant, nyomán, vér fakadt,
a gúny és kacagás mutatta az utat,
bíborpalástban gyalázták a nevét,
ki megfáradva a Golgotához ért.
Töviskoronája fájdalmat font arcára,
minden tüskéje az ember gonoszsága,
s ő cipelte némán a súlyos keresztet,
melyre minden bűnünk súlya nehezedett.
Felérve végre a Golgota ormára,
hol kő és halál ült néma komorságba.
a szögek csattogtak, gyilkos kezek alatt,
s az Ég felzokogta a fájdalmas hangokat.
Ott függött csendben két lator között,
hol az embert és Istent sorsa összeköt,
sebzett teste lassan a földfelé hanyatlott,
Ő akkor is, a gonoszért imádságot mondott.
Szava megbocsátóan, halkan remegett,
szavában az irgalom nyugalma zengett,
mert nem tudták ők, mit cselekszenek,
vak sötétségben botladozó emberek.
Mikor fáradt lelke az égbe szállt fel,
megrendült a föld, mély titkos jajjal,
az égen felhőszakadt, sötét lett a nap,
Mária az anyja ott sírt a kereszt alatt.
Valahogy mégsem volt ez gyász és halál,
mert ott született meg Jézus, az örök Király,
ki vére által hidakat emelt át
az élet és halál bús árnyékán.
Így lett a kínból reménység a magja,
sötétből fénynek szelíd virradatja,
mert ahol vég volt, ott a kezdet terem,
a halálból élet, örök földi kegyelem.