Olykor hang vagyok, a lélek rezdülése,
viharban felizzó, parázsló harag fészke.
Ha bőszen zengek, fellángol a nép,
ég a föld alant és fölötte fényt vet az ég.

De lehetek reménysugár, halk suttogás,
bőrödön átfutó, kacér kis kuncogás.
Csillagok közt pihen, szavam mint hajnali harmat,
szájszegletben mosoly, mi bút enyhít, elringat.

Mi legyek, ó, mondd, hamu vagy tűz,
enyhe fuvallat, mi pillangókat űz,
vagy világot romboló, száguldó orkán?
Rebegd el nekem, hajolj ide hozzám!

Az leszek, amit a lelked érez,
amikor a szád szólal és nem kérdez.
Az leszek, ami felemel az égig,
csak maradhassak és itt legyek végig.

Mert azzá válok, ami kedved tartja,
tomboló folyó, vagy nyugalmas partja.
Csak egyet ne kívánj, kérve kérlek,
hogy némuljak el, mert attól félek!