Őszi falevél színe piros, sárga, barna,
ettől szebb képet senki se akarna.

Több ezer levél ragyog fent az ágon,
én ezt oly gyönyörűnek látom.
Én mindig ezt várom,
hogy a fák elsétálnak lábon.

Falevelek borítják a földet,
nem látok sehol se már zöldet.
Pókhaló szövi be a törzset,
s benne egy pók bogarat pörget.

Száraz falevél ropog a talpam alatt, mint a friss hó,
régi emlék, de nagyon jó.
Megállok, mert előttem egy ló,
az ember a kocsin mondja, hó.

A kezem kitartom, s beleesik egy levél,
ránézek, s mondja, engem vigyél.
Egyszer csak feltámad a szél,
s lehull rengeteg falevél.

Úgy néz ki, mint egy sárgásbarna szőnyeg,
de a fa alatt főleg.
Ránézek a kocsira, rajta van a tőzeg,
ebből az áfonyából készül a legjobb főzet.

Némán állok, nézem a tájat,
a fának a lehulló levél vajon fájhat?
Úgy csodálom a fákat,
de ők csak ott álltak.

Ágaikkal integettek,
semmi mást nem tehetek.
Mókusok bátran csak úgy tettek-vettek,
de rám néztek, és elsiettek.