Egyedi az őszi tölgyerdő illata,
már nem zöld a lomb, de lelket nyugtató.
Pereg a makk, bújik az avar alá,
tűznek tónusában előtted a takaró.

Susog a lépés, riad a mókus,
fürge lábaival szökik a fára.
Koronába olvad óvörös bundája,
oltalmat kínál a lombok sátra.

Békéltet a csend, agyat és szívet,
elillan a nyüzsgés nyomasztó ingere.
Nesztelen csendesség suhan a fák között,
Megáll egy pillantásra, mintha intene.

Lehet csak látomás, talán a szél volt,
a hulló levelet ahogyan felkapta.
Gyengéden simogatta, ölébe zárta,
majd a fák tövébe lágyan lerakta.

Szemérmes napsugár szűrődik a lombon,
megtöri fénye a félhomály fátylát.
Lábak alatt halkan harsog az avar,
lombtakaró őrzi a természet álmát.

Szendereg a tölgyes, készül a télre,
agyamban az erdő őszi illata.
Gondtalan percek a ligeti sétámon,
lelohad az élet minden bánata.