Hajléktalan vagyok, toprongyos hontalan,
mint télvíz idején a platán, lombtalan.
Minden vagyonom általvetett tarisznyában,
ezüstszín a takaróm fagyos holdvilágban.

Elnyűtt cipőmnek elkoptatott talpa,
valamelyik sarkon ottmaradt a sarka.
Füstszűrőig elszívott bagókat keresve,
járom az utcákat fagyoktól remegve.

Esőtől, hótól megvédő félhomály,
Aluljárók szeglete, csillagos lakosztály.
Borostás ábrázatom pengét rég nem látott,
Mámoros fátyolban nézem a világot.

Naptól kopott kabát, vándorbot kezemben,
csak emléked ékes, mi élt a fejemben.
Álomszép emlék, tündöklő ereklye,
őrzöm hűségesen, szívembe temetve.

Tőled kaptam, mint csodaszép álmot,
mi táplál lelkemben folytonégő lángot.
Visszajössz még hozzám, él bennem a remény,
íródik még rólunk egy szerelmes regény.

Otthonom lennél, lelkedbe költöznék,
illatos reggeleken ünneplőbe öltöznék.
A kandallóban parázsló akácfa pattogna,
szerelmes szívünk lágy zenére hangolna.

Ölelnélek, mintha nem lenne holnap,
Csókodnak íze, mint zamata a bornak.
Becsukott szemekkel ízlelném kábultan,
Ahogy most is csókollak hontalan álmomban.