A cseresznye csinos, kíváncsi lányka,
pirosa kacsint rád, csábít a fára.
A meggy már másként dobog vérszín szívvel,
s az édessel savanyút elegyít el.
Az almák között van puhább, keményebb,
nyárban, őszben fajtájuk szerint érnek:
van fenséges, napot idéző sárga,
másiknak fanyar zöld a hallgatása,
ez rózsás arccal bízik, az már töppedt,
s ráncot ráncol a korai örömnek.
Mézdalú körték dúdolgatón néznek,
elbűvöli őket darázs-igézet.
Ribizli, egres, kedves kis bohócok!
Jóízű mókát olykor elém hoztok,
és gyermekkorom fut felém nevetve,
ha a tortán eper kacagó kedve,
vagy görögdinnye gördül ki a nyárból
a nagy piacra vissza-visszavágyón.
Nemes szőlőt dicséri lantos lantja:
fürtjében arany fény csillan aranyra,
s mikor kihuny e fény, hát fent az égnek
csillagai várón egymásra néznek.

Ó, gyümölcsök, kicsit emberi lények!
Facsont koppan, zörren, s amit beszélek,
őszömből jön, mikor dió a fáról
a földre hull le, ha erős szél rászól.
Nincs szüretem, de látom azt a Kertet,
ahol gyümölcs-látszatok megteremnek.
Szőlőszemek olykor szemembe néznek,
de máris várnak vándor messzeségek.
Miért megyek, én sem tudom, de olykor
mégis érzem: egy Csillag így parancsol.
E Csillag tett meg könnyesnek, szegénynek,
mégis: Ő adta át a messzeséget.
Szüret helyett enyém gyümölcsös álom,
s az hogy útjaim látó szemmel járom,
s ha átkoznak is most Csillag, Varázslat,
az én szemem más pillanatra láthat,
egeken túli távol pillanatra,
amelynek ékét a Te fényed adja,
a Te álmod, mely került bármi vérbe, -
csak annak volt, van igaz messzesége.

(2004)