Hát sok levél még nem hitt el Telet.
Olyan Ősz volt. Az még hitegetett.
A Nagy Fa, persze, sok mindent tudott,
sok múltat látott. Törzse hallgatott.

A törzs ilyen. Sötétlő, hallgatag.
S gyökér, mélyben, szintén ilyen maradt.
Egy-egy Tavasz hoz virágláng-csodát,
láthatatlan csillagrendszeren át…

Most így van még. Örökké? Nem hiszem.
Más évszakrendet hozhat Végtelen.
A Változás elűz majd régi bút.
Nem azonosak békék, s háborúk.

Utálom ezt a Tél-szagú Halált,
mely ribancként kínálja önmagát.
Saját halálom? Mosolygó mese
csillagégbolton, csillaggal tele.

Fényben vész el? Árnyban, mostani Jel?
Az Ismertben elrejtett érdekel,
az, ami állatembert úgy becsap, -
ember eltűnik, az állat marad.

Színváltozásban csak hullám a szín?
Mi játszik hullámhosszon, igazin?
Állattestben embertest hogyan él?
Miért lesz könnyes és véres kenyér?

Ősz-levelek még Tél-hitetlenek?
Évszak-hitálom tovább hiteget.
Kövérségért hitét eladja pap.
Hiszi, ha ő lop, akkor Isten ad?

Hiszi, nem hiszi, - durva Ősz röhög
a Szégyenné lett Keresztek mögött.
S milyen Telek kellenek, s mily fagyok,
megdöbbenéshez, emberállatok?

Felvillannak levélpillanatok.
Jó, meghalok, - de Választ akarok!
Választ a Törzstől. S Mélyből, hol Gyökér.
Az Őserőtől, mely lent, titkon él.

Választ Vers akar, - vagy én akarom?
Vagy egy Csillagszó piros Csillagon?
Vagy Csillaglélek bonyolult maga, -
volt Hazában Petőfi Csillaga?

Ősz hazudik, már Télről. Fájsz, szívem?
Itt Lélekre már nem néz Végtelen?
Levelek is fázós érzékenyek,
s a színük színtelentől lett hideg.

Rám néha néz még Véges, s Végtelen,
s eltűnődöm jövő Ítéleten:
- Ember lelket kap, s Isten lesz halott?
Képzelt Isten megbánja: hallgatott?

Nem jósolok, - tudom, hogy jön Jövő,
s Jó előbb mindig Rosszal érkező,
s Szabadságon Nemzet előbb röhög,
majd letagadja azt, hogy röhögött.

Ilyen az ember. Még. Jön jobb világ,
s újraírja Kölcsey Himnuszát.
Ettől még a Himnusz emlék. Marad, -

de kérj Énektől látó Igazat!

(2020)