Jó kisgyermeknek lenni,
olyannak, kit szeretnek?
Hát ez egy furcsa kérdés,
s rajta néne nevethet.
Egy kis háztól és kerttől
a választ mégis várom,
s volt-magamon tűnődöm,
az emlék-igazságon.

Gazdagság és szegénység
e házat elkerülte,
s egy kisgyermek fülében
ujjong a rigók füttye.
Egy kisgyermek szemében
virágszínekből ének,
s kerítés határ rejt el
csábosító messzeséget…
Jó volna menni, menni
pici távoli tóig,
hol békabrekegéses
vízen levél hajózik,
s a vízben csöpp hal úszik,
s víz fölé hajol nád is,
s a csodálkozó kéken
felhő jön, majd egy másik…
E messzeség közel volt,
de kicsi volt a gyermek,
gyermeke Szeretetnek,
gyermeke Félelemnek,
egyszer még el is szöktem,
a tóig el nem értem,
lent volt az a tavacska
kis szakadékban, mélyben,
ég ragyogott: szabadság,
a szív zengte: szabadság,
a széllel versenyeztem…
… s a gyermeket elkapták,
gyermekét Szabadságnak,
gyermekét Félelemnek,
s kegyetlen Szeretettel
csöpp feneket de vertek!

Oly jó gyermeknek lenni
anya- vagy apakarban?
Hát erről lelkendeznek
csacskák sok giccses dalban!
Hát erről nyájaskodnak
mézzel bekent mesékben!
Jobban tenném: nem írnám
a színigazat én sem?
Én nem lehetek felnőtt,
mert látok, látok, látok:
felnőtt nagyképűségben
úsznak ostobaságok,
azok nem kis halacskák,
kedves gyíkocskák, békák,
ki felnőtt, - rossz világba
sebzett lélekkel lép át,
megsebzi, mikor gyermek,
lassanként sok-sok minden,
s rossz kényszerektől szűkül
a szépség a szívekben.

Nem jó kicsinek lenni
annak sem, kit szeretnek,
mert másban hisz a felnőtt,
s gyakran másban a gyermek.
Ez a két hit egymáshoz
tán közelebb lehetne,
ha értené a felnőtt:
mi a közel, meg messze.
A felnőtt ezt nem érti,
s elvész a messzeségben, -
ez szomorú valóság,
s szomorú az, hogy értem.

Emlékszem, hogy szerettek,
s legtöbbször szót fogadtam,
de Szeretet rabság is
mában és holnapokban,
s Féltés is lehet rabság,
nem csupán gyermekérdek, -
de szülők, s nagyszülők is
mást miként tehetnének?
Ha mást nem is, de másként,
ám felnőtt bután bámul,
és múltból megszokottat
többnyire el nem árul,
s hiszi, hogy az a Jóság,
ha szót fogad a gyermek,
gyermeke Szeretetnek,
gyermeke Félelemnek…
Szót fogad? Szeretetből?
Vagy inkább Félelemből?
S mennyire Gyűlöletből,
vagy elveszített kedvből?
Kisgyermekben a felnőtt
az, ki rosszat tett, vétett,
mikor ezt-azt leejtett,
s az széttört, semmivé lett?

Kaptam játékot? Kaptam!
Sok katonát, favárat,
kis hadihajót, tankot,
képeskönyv mesetájat…
(Akkor még háború volt.
Akkor még Bajszos isten
sok rossz hírt rádiózott,
s ordított a szívekben, -
erről keveset tudtam.
kis kertből néztem utcát,
s pulikutya vigyázott,
az a csúfság-okosság.)

Miért emlékszem mégis:
nem jó gyermeknek lenni,
habár őt nem is bántják,
kap mindent, inni, enni,
szép ruhát, cipőt néha,
amikor tényleg az kell,
ruhát mama is köt, varr,
s nagymama, szeretettel,
miért emlékszem mégis –
nem jó gyermeknek lenni?
KISGYERMEKBEN IS FELNŐTT, -
A FELISMERÉS ENNYI,
s ezt ne gondold kevésnek,
tartsd inkább nagyon soknak,
s baj, hogy felnőttek inkább
oly csacskán okoskodnak!

Kisgyermek kerekes kút
lenti vizébe bámul,
s egy titkos, szép varázslat
kigyúl, s önmagán ámul,
s varázslat fent is ámul
a kisgyermek szemében,
de elrántják a kúttól
a féltés szent nevében,
a féltést, igen értik,
a varázslatot mégsem,
ó, igen, ma sem értik
versekben és mesékben,
mindenkit elrángatnak
bűvös mese kutaktól,
gyönyörű igazságtól, -
e kor megint ilyen kor.

Hát később jött a bomba,
ma már tudom ki dobta,
s az a szőnyegbombázás
kiknek volt érdek-gondja,
kiknek volt érdek-tette
e tájon, s attól messze,
s a bomba azt a házat
a földre lefektette,
a bomba azt a kertet,
világosabbá tette,
mert a lombkoronákat,
úgy látszik, nem szerette,
s kik a pincében voltak,
onnan kimásztak, épen,
és házatlanná lettek
háború börtönében.

Talán túl paradox, de
én azért mégis írom
e kis szentenciákat
finom lélekpapíron:
nem jó gyermeknek lenni.
kit ölelnek, szeretnek, -
s milyen rossz lehet akkor
szélén a szeretetnek!
Kisgyermekben a felnőtt
csak érzi ezt, s nem látja,
de én most érzem, s látom,
s írom, habár hiába,
de, ha hiába írom,
akkor is írom, egyre,
amíg csak bennem Lélek,
hogy szívem Ő vezesse,
mert igaz szó-varázslat,
Igaz Szó ember-lélek
része, s kibírja azt is,
hogy egyre nevessétek,
a hazug szó, - az szennyez,
hazug szó – becstelenség, -
nem érzed tolvajoknak
rút emberállat lelkét?

Bennem felnőtt és gyermek,
most, két szomorú, együtt,
egy tájon, ahol annyi
visszataszító meggyűlt,
s egy felnőtt gyermek látja
rossz mint hoz rossz világot,
s az isten köpenyében
ördög mond imás átkot…

Tudom: majd új világ jön,
s jó lesz gyermeknek lenni,
ha felnőtt megtanul majd
csillagos tájig menni.
Most sok felnőtt nem felnőtt,
csak gyámoltalan gyermek,
sebzettje gyűlöletnek,
s ostoba szeretetnek,
sok felnőtt félig állat,
s holnap az lesz egészen?
E táj most tragikusan
ott van, a sötétségben.

Ó, én szerencsés voltam,
nem lettem soha gazdag,
s nem éltem túl szegényen
szélén az évszakoknak,
éltem egy küzdő tájon,
s azért a tájért tettem,
s mindazért, amit tettem,
most sem kell szégyenkeznem,
éltem egy piros szívvel,
szemem igazat látott,
és most is, gyermekszívvel,
igazságért kiáltok:
nem jó gyermeknek lenni,
nem jó felnőttnek lenni,

Ó, MOST, E HAZUG TÁJON,
MÁR NEM JÓ SEMMI, SEMMI!

(2020)