Vers beágyazása weboldalára »
Hirdessen nálunk

Kohut Katalin verse

Beküldve: 2021.05.08.
Ennyien olvasták eddig: 332
30 
A bánatos tavasz
Nem vettek tudomást Tavaszról sokan,
bár locsolt, meleget adott boldogan,
törődött állatokkal, növényekkel,
keleti széllel üzent az égre fel.

Elbujdosott bánatában messzire,
írisze nem pompázott, csak résnyire,
ott, ahol örök öröm a kikelet,
nem kell űzni a zord északi telet.

De hiába a vigasz, a szép muzsika,
jókedve bizony eléggé csalóka,
mert hosszú levelet írt Tél urának,
közölte, az emberek nem hálásak.

Szomorún nézett a világba Tavasz,
szívének ereje csupán egy arasz,
zöldje fehér lett, hangja is berekedt,
rogyadozott aggon a világ felett.

Levelében kérte jeges Tél urát,
adja vissza gesztenyeszínű haját,
nevét kisbetűvel írta alá ő,
tudta, számára a Föld már temető.

A Tél ígérete egyben reménye,
szivárványban lakik a szeme fénye,
ott kell keresni a rég-szövetséget,
a bárányfelhő esőcseppet béget.

A kelő Nap, mely csodáját átadta
élet-erővel a Tavaszt szolgálta,
szívének ereje mennyei kánon,
zengik a madarak a sudár fákon.

Rigó szállott az örökzöld fenyőre,
ráhajolt a Nap a langyos esőre,
írisze kitágult, szíve megdobbant,
sóhajából tavaszi szikra lobbant.

Beismerte már, ha páran szeretik,
egymást ölelőn boldoggá tehetik,
tiszta vize az áradó folyónak
soha nem fordul ellene a jóknak.


Helyet cserélt a új Tavasz a Téllel,
szárnyalt ismét a vad keleti széllel,
amerre elhaladt, zöldellt a minden,
állat és ember osztozott a kincsen.

2017. április 21.

Nincs adat!

Szóljon hozzá ön is
Captcha image
KÜLDÉS
Bejelentkezés

Regisztráció

Elfelejtett jelszó

Keresés
Facebook
Vers a honlapodra
Vissza az oldal tetejére