Mondd...

Mint magányos,
lefelé hajló fűzfa ága.
Kinek hajtásai oly élénkek.
Leveleid zöldben fénylő bontása,
szememben,
legszebben simuló térképed.

Miért sírnak cseppenként
a harmat által ölelt tavon,
mely közt a boldogság környékez?
Hallod e füttyös tollak énekét?
Kik fuvoláznak, s Te néked?

Vagy száz virág, mi neked nyílik..
S törzsed mentén, egy olyan van.
S ez a virág, neked dívik..
S búságodtól sziromra hant..

Ha Te szellő által érinted
simogatón, halk szavad..
Nevetésedben felcsillanik,
könnyek mind felszállanak.

Eltüntetvén bús magányság,
lombjaidban fürödvén..
S a szépségednek nincs határán,
látod zölded, víz tükrén.

2016.