Vers beágyazása weboldalára »
Hirdessen nálunk

Tűz Tamás verse

Budapest ostroma
Csak gondolatban sújt halálos gyásza,
csak fojtogat és szívem sebzi meg,
a vágyak útján hullok csak halálba
és megremeg a virrasztó ideg.
Csak gondolatban sújt halálos gyásza.

Mert nem lehettem ott, hol kellett volna,
úgy, mint a többiek: a harci síp
szavára várni s állni bátran sorba,
ha ágyúk torka bőg s golyó süvít.
Jaj, nem lehettem ott, hol kellett volna!

Költő barátaimnak hangja hívott
azon a vad vasárnap reggelen,
midőn az ordas bőszen fölvonított.
Vérző szavuk átszállt az éteren:
költő-barátaimnak hangja hívott.

Azóta nincs éjem se nappalom,
konok társammá vált a nyugtalanság,
a híreket szorongva hallgatom,
hogy meglássam belőlük véres arcát.
Azóta nincs éjem se nappalom.

Valamikor úgy raktam össze képét,
miként a játszadozó gyermekek.
Nem volt szebb város nála! Most is él még
látványa bennem, most is itt lebeg,
ahogy egykor összeraktam képét.

De jaj, most mindezt szét kell bontanom,
hogy összeroncsolt arcát fölidézzem,
a tündérvárost le kell rontanom
s megmártanom mindent a tenger vérben,
mert, jaj, most mindent szét kell bontanom.

A tornyokat egyenkint le kell szednem
S a kupolákat földre sújtanom
S ha fölsír is a régi gyermek bennem,
A rontás ellen nincs oltalom,
A tornyokat egyenkint le kell szednem.

És el kell dobnom a lobogó csóvát,
hogy a tetők is kigyulladjanak.
Piros kakas rikoltja most az órát,
míg füstfelhőbe száll alá a nap,
mert el kell dobnom a lobogó csóvát.

Lángokban áll a múzeum s a képtár.
A kódexek pernyéje hol kering?
A paloták márványa törmelék már
S hová omlottak szép emlékeink?
Lángokban áll a múzeum s a képtár.

Az utcát is eléri végzete,
mert barrikádra kell a gránitkocka
és síneket szakít a képzelet
s rázúdul minden villamosra.
az utcát is eléri végzete.

Meddig tart még e véres, szörnyű játék:
Az álom fordított igézete,
Arcunkba vágott, féktelen halál-gép,
Mely itt gyilkol immáron két hete,
Meddig tart még e véres, szörnyű játék:

Míg áll egy ház s a kő kövön nem marad?
Míg síri csönd borul az ablakokra
és zokogás rázza a parkokat?
Nem nyughatik a sátán veszett pokla,
míg áll egy ház s a kő kövön nem marad?

Aki erős, egy várost porba dönthet,
de nem pusztíthat el egy nemzetet.
A romok alól új Dávidok jönnek,
kiknek parittyás keze nem remeg.
Aki erős, egy várost porba dönthet,

de újra fölkerül a kő a kőre,
miként azt egykoron megálmodánk
s tornyokba szökken délcegen belőle
annyiszor megtiport szegény hazánk,
ha újra fölkerül a kő a kőre!

Valahol Magyarországon
1956 novemberében

Megjegyzés: Megjelent a Nyugtalan szárnyakon (1959)
kötetében. Keletkezése november 12 és 20-a közötti lehet csak,
mivel utolsó itthoni vasárnapi miséjét Szenden még XI. 12-én
megtartotta, de XI. 20-a hajnalán már indult a zöldhatáros
emigrációba Bezenyéről a Behon testvérekkel.

Nincs adat!

Szóljon hozzá ön is
Captcha image
KÜLDÉS
Bejelentkezés

Regisztráció

Elfelejtett jelszó

Keresés
Vers a honlapodra
Vissza az oldal tetejére