Volt már, hogy minden napom rezgett..
Mikor a hangod, a fülembe zengett.
S mindegy volt az, milyen évszak.
Hold kelte, vagy épp nap..
Mert akkor, mindent rózsaszínben láttam,
millió úszkáló felhőkben jártam.
S volt, hogy elloptad a dallamot,
mi neked, csak neked szólhatott..

S nem tudom már, hogy múlhatott el.
Csak néztem.....s néztem fel,
hogy mennyiszer volt már az a nap,
hogy alkalmak, mik csendben elmúlnak.
Hogy osontál-e hozzám rideg égben,
s nevem mondtad-e szózatod alatti éjben?..
Gondoltál-e rám paplanod melegében,
én várva gyengéd fuvallatod,hogy megértsem.

Miért maradsz el távol,mikor
ajkaim közt bárhol várlak, s ringatnálak..
Egy utunknak vivő térben, hol kacsintott nevetésben,
egymásba szépen omolhatnánk.
Majd elcsitult a dallam lassan, ágyasom közt
magam adtam..
Hol nem várt más szakadatlan,
mint a csend és magány.
Nem akartam utolsó lenni...
csak rózsaszínű felhőkbe menni,
ahol engem még vársz talán.