Az égen fehér bárány, -
szél vitte áldozat:
a zöld feletti kékben
lehet, hogy önmagad?

Tavon tükörtánc indul,
s parttól partig világ
vidámít látszat felszínt, -
s ki az, ki mélybe lát?

Csendre hangcseppet hullat
madárszemű jelen, -
de párolgó varázslat
nevet könnyeiden.

A költő kicsit isten?
Megáld új színeket,
és Feltámadást hozna,
ha tehetné, - Neked.

Ám kenyeret hit adhat?
Csak akkor, ha a szó
mögött készülő táj van:
jól tervezett való.

Hidd el, én is örülnék,
ha az ég peremén
jönne, Legenda-útján,
feltámadt ácslegény,

de a hazug Keresztfák
mást hoztak. Bús időt, -
s nem kérded: honnan jönnek,
s miért, - menekülők?

S költői Keresztfán Ő
miért volt, s mit adott?
Erről még sohasem volt
kérdő gondolatod?

Úgy képzeled el Istent,
a jót, fenségeset,
hogy az csak térdre hulló
szolganépet szeret?

Nem lehet: körülötted
a húsvéti határ
a szívnek, észnek mást súg,
sőt, olykor, prédikál?

Úgy vélem: kell a költő,
kiben bátrabb a hit,
s elferdült Legendákat
igazhoz közelít,

vagy legalább szól: - Ember!
Az isten-üzleten
hányszor nyert, s nyer kufárság,
sok sunyi becstelen?

A húsvéti határban
siető fénypatak.
Az idő messze vitte
a csillagjaimat.

Valahol mégis élnek,
néhány szívben talán,
s egyszer majd visszatérnek
a Szépség Tavaszán.

(2016)