Felhők csókjai közt szállva,
A pillanatnak élve s az életet csodálva
Angyali csókját ízlelve,
hirtelen száz gondolat hasogat szívemben

Mi lesz ha majd el dob örökre?
Mi lesz ha nevetve köp majd a szemembe ?
S eközben a sötétség mardossa testem,
hogy mi van kint el is felejtem.

Éles hang hasít a sötétbe,
hirtelen eltűnök az este ködében.
Szomorú tekintete kínozza lelkem,
bús pillantását el nem felejtem.

Párnámra hajtom a fejem,
forró könnyet morzsol szemem.
Eszembe jutnak szavai,
nyomot hagytak gondolatai:

Porszemek vagyunk!
Porszemek az élet sivatagában.
Gumicukor egy apró lány markában,
minket csak kinyomtak sorjában.

Majd engem is megformáz,
hogy ne lássak mást;
csak egy lángot.
Amit kivált a ragyogás.

Tábor tűz az élet,
néha melegít, néha meg éget.
De te érzed , érzed hogy körülötte kell élned
s tudod, térden csúszik a végzet.

Ne hagyd,
ne hagyd , hogy felálljon.
Ne hagyd , hogy barátaiért kiáltson.
S végzetedé váljon.

Az életet ne csak kérjed,
hanem karjaid közt éljed.
Könyörgéssel ne koptasd térded,
s az életet vele éljed.

Szeret téged,
nem csak te félted.
Érzelmeit nem kell kérned ,
Ajándékba adja majd neked azt az élet.