Mint szemlélő istenek
az égbolt tetején ülve
szunnyad lelkemben a folyvást izzó parázs,
Bukott angyalok szárnyain
sután repülve
szövöm álmaim, hogy jő a vigasznyújtó varázs;

Múzsám csókja nyomán
szűnni nem akaró ádáz
harc dúl szívemben, mely megnyugvást sosem hoz
kusza érzelmeim halmán,
hol bú és öröm tanyáz,
s üldöz egyre félelem, mely a végsőkig kínoz;

Visszafojtott sikoly marja torkom
egyre, s tovább,
míg könnyem némán gördül le meggyötört arcomon,
Béklyóiból szabadult vadként
száguldva hozzád
fantáziám vitustáncot jár sejtelmes alakodon;

Mély barázdát szánt a vágy
tengerének kesernyés íze,
s meglátva benne magunk, ajkam fájón felüvölt,
Végül vakító fényt vet
háborítatlan vize,
s balga létünk eltiporja e roppant víztükör.