Nyugatról tornyosuló szürke égnek
nincsen fodra, se széle,
őszi ködbe borítja a földet,
a toronyóra hangja is berekedt,
mintha varjúkárogás lenne.
Kertemben a pucér meggyfa
egyetlen levele szemérem ajkát takargatja,
kárörvendő röhögés üti meg fülemet,
nevetve büszkélkedik az ősz:
úgyis az enyém leszel.

Csodálom ablakom
türelmét,
nem törli le
patakzó könnyét,
elhomályosul a
szürkeség,
gerle vagy varjú,
nem számít
mi száll most
felette, körötte...
tágra nyílt könnyes
szeme
kitágult pupillákkal
keres, kutat,
de
az ősz avarral betakarta
a napfényhez vezető
utat.

A lebukó Nap tányérja
aranyát szórja a tóra,
míg át nem éri egészen
egy Aranyhídnak képében!

Halász István
Balatonfenyves, 1998. június 06.

Kiváló szobrász a természet,
a hegyből halra vadászó
lesállásban álló jegesmedvét farag,
előtte nem úsznak jéghegyek,
egy helyben állnak szúrós fehéren,
lankáson csillan a félénk napsugár,
halkan, szerényen bújik át az ég fátylán,
közelebbről nézve, hó bundában,
fatönk emberek pihennek, alszanak,
mások csókba fulladva ...

Tél és tavasz
Avar felett csupasz ág
szürke felhő
simul reá,
álmában csivitelő
madárdal zeng,
az ég hópaplannal
álmát vigyázza
csendesen.

-.-

Tavaszi rügyfakadás,
bimbó mosolyáról
visszaverődik a napsugár,
reggelre virágruhába öltözik,
méhekkel kéjjel szeretkezik,
bölcsőt készít, ...

Hajnalpír

Arcomon zenél
a hajnalpír,
ablakom tavaszi
föld illatával
hízelegve hív,
tágul a tüdő,
pezsdül a vér,
lépteim alatt
kibuggyan
a hajnali fény.
Napistennek
fejet hajt a
sárga turbánt áhító
napraforgó sereg,
földöntúli érzésekkel
turbékol a gerlepár
fejem felett,
velük ...